A nagymarosi szőlőtermesztés és borászat emlékei

Nagymaros híres pincesorai ma is állnak. De vajon milyen fajtákat termeltek és milyen borokat készítettek?

Gyürky András: Borászati szótár (1861)
Szőlő szállítása sráfkocsin

„A csemegeszőlőt a nagymarosiak száraz, harmatmentes időben szüretelték, elsősorban a Mézes fehér, Oportó, Ökörszemű, Chasselas és a Vörös kecskecsöcsű szőlőfajtákat. Ez utóbbi két fajta a távolabbi szállítást is jól bírta. Az Ökörszemű fajtát Nyergesújfalu és Galgóc vidékéről hozatták. A szőlőfürtöt kis tollseprűvel leporolták, vigyázva, hogy ne sértsék meg a bogyóhéjat, ahol a penészesedés, rothadás elkezdődhetett volna. A megrepedt, rohadt bogyókat keskeny, hosszúkás, hegyes ollóval, az ún. bogyózó ollóval vágták ki az ép fürtből. Osztályozás után, közelebbi szállításra tüllel vagy vászonnal levarrt, kétfülű kosárba csomagolták. Távolsági szállítás esetén kisebb, fedeles kosárkába helyezték el a fürtöket. Erre olasz cseresznyéskosarakat, majd később Markovecből származó szőlőkosarakat használtak fel. A filoxéravész előtt szőlőlevelekbe burkolták a fürtöket, hogy ne érjenek egymáshoz, majd az 1890-es évektől lágy, vörös színű csomagolópapírral bélelték ki a kosarakat, amikbe rétegesen helyezték el a fürtöket és a színes csomagolópapírt. Egy-egy kosárka 68 kg-ot nyomott. A XIX. század végén, a XX. század elején vasúton 2,5 nap alatt ért Berlinbe a szőlő. A múlt század elején már speciális, rekeszekre osztott szőlős lécládában szállították a marosi szőlőt. A különböző színű fürtöket vegyesen sorolták a szállítóedénybe, így rendkívül tetszetős és kelendő volt az áru. A budapesti piacokon mindig várták a nagymarosi szőlők megjelenését.”

A nagymarosi bor és az aranykor

„A nagymarosi szőlő nem egy tájfajtát, hanem egy jó ökológiai adottságú termőtájat jelölt, ahol többféle, elsősorban csemegeszőlőt termesztettek és értékesítettek a korábbi évszázadokban. Az itteni szőlőtermesztés és szőlő-gyümölcs kereskedelem történetének kezdete az Árpád-korra nyúlik vissza. Mátyás király idejében virágzott fel a helyi szőlőtermesztés. Oláh Miklós, a XVI. századi magyar humanizmus egyik kiemelkedő alakja vetette papírra 1536-ban a visegrádi várról írva: “Ablakunk mindenütt a széles mederben haladó Dunára nyílik… a Duna túlsó partján elterülő vidéken látható a német telepesek által lakott Nagymaros mezőváros is, felette messzire nyúló, nem túl magas hegy emelkedik, s szőlőkkel végig be van ültetve.” (Mándli, 1994).”

Különösen a XIX. század közepétől emelkedett ki a csemegeszőlő-kereskedelem és szerzett hírt a vidéknek. Nagymaroson a többi jó természeti és értékesítési lehetőségekkel bíró termőkörzetekhez hasonlóan alakult és fejlődött a csemegeszőlő termesztése és kereskedelme, de jelentőségében és hírében mindegyiket felülmúlta. Az 1850-es évektől a nagymarosi németek, családi kapcsolataikat és nyelvismeretüket kihasználva, vállukra vetett tarisznyával rendszeresen felkeresték a bécsi, berlini, krakkói piacokat. A kezdeti sikerek után kosárszám szállították a csemegeszőlőfürtöket. Berlin piacain például augusztus végén már általánossá, megszokottá vált a szőlőt áruló nagymarosi gazda. A marosi szőlő Csehországba, Schleswig-Holsteinba, Prágába, Lembergbe, Jaroslawba, Hamburgba, Lipcsébe, Magdeburgba és több más német, lengyel, cseh és osztrák városkába eljutott.”

„Az ügyes nagymarosiak nemcsak csemegeszőlőt vásároltak fel más vidékeken, hanem szőlészeti-borászati eszközök eladásával is foglalkoztak. Így került pl. a Mátra vidékére több jellegzetes kőhúzós nagy faprés is.”

https://www.torzsasztal.com/gyumolcsok/nagymarosi-csemegeszolo.html

Hódítóútján a nagymarosi nedű

1885-ben írták:

…és vajon mennyi bort készítettek a helyiek? Erre nézve egy 1862-es táblázatot találtunk:

Kártevők és háborúk árnyékában

A filoxéra, azaz szőlőgyökértetű megjelenéséről az 1880-as évek elején számoltak be, a pusztítása hihetetlen mértékű volt, magával vitte szinte a teljes ültetvényt.

A nagymarosiak új fajták betelepítésével próbálták csökkenteni a károkat, 1896-ban a következőképpen írták le az állapotokat:

A nagymarosi szőlőtermelést ezek után az első világháborút követően megváltozott gazdasági viszonyok akadályozták, majd a termőterületek felparcellázása.

A nagymarosi borospincék

Az egykori borvidékre a pincék emlékeztetnek. Döbrössy Mihályné a következőket írta a helyi tárolókról:

„Pince az, amiben bor is van, ami üres, az csak üreg” – tartja a régi mondás. Nagymaroson, kisebb-nagyobb megszakításokkal, mindig tele voltak borral a pincék. A templom falába beépített, szőlőfürtöt ábrázoló római kori kő igazolja, hogy már ezer éve jelen van a szőlő e vidéken. Aztán a lakosság pincéket vájt a török megszállás idején is, egyrészt a bor tárolására, másrészt menedékül. Az iszlám ugyan tiltja az alkohol fogyasztását, de egy 1570-ből származó kis történet ennek éppen ellentmond. A hódoltság korában esett meg, hogy két török dalia lóra pattant Esztergomnál, hogy körülnézzenek a vidéken. A hidason – azaz a kompon – átkeltek Marosra, ahol az ördög becsalta őket az első csárdába. A két török úgy gondolta, elég messze vannak a szülőföldtől és talán Allah szeme sem lát el idáig. Nagyon jó borra akadhattak, estig ki sem mozdultak onnét. Majd estefelé mámorosan lóra pattanva visszaindultak Esztergom felé. Csakhogy elfelejtettek átkelni a Dunán, a sötétben eltévedtek, így Esztergom helyett Érsekújvárra érve, fogságba kerültek.”

A város belterületén most is látható pincék nagy része az 1800-as években épült. Az 1700-as években betelepült szőlőművelő németek építették házaik alá, mellé vagy bokorszerűen az arra alkalmas utcákban. Nagymaros földtani adottsága is remek lehetőséggel szolgált pincék építésére.

A másik fennmaradt emlék a Dézsma utca nevében őrzi eredeti rendeltetését – régebben itt kellett leróni természetben az adót. Présházait régebben borkimérésre is hasznosították…

Heininger-vendéglő a Dézsma utcában

Nagymaros szőlőtermelésének aranykora már sohasem tért vissza, de azért vannak, akik kitartottak:

„A Heininger Pince például ősi nagymarosi sváb dinasztia borászata, korábban Heininger Károly, ma már Heininger Ádám nevéhez fűződnek a borok. A családnak korábban kiterjedt szőlőterületei voltak és az 1945-ös államosításig a Dézsma utcában várták a vendégeket boraikkal, de a rendszerváltást követően is folytatták a borkészítést. Heiniger Ádám édesapja révén került kapcsolatba a szőlészettel, borászattal, gyerekkora óta segített a család kisnémediben lévő szőlőjében.”

borrajongo.blog.hu

A présházak művészek általi felélesztése megkezdődött, mi meg várjuk a helyi borászatok feltámadását!