Pénteken elhatároztam, hogy megkísérlem a lehetetlent: magammal viszem Kati barátnőmet egy kalandra. Katiról azt érdemes tudni, hogy lakását jobban szereti a természetnél, bár nem sok ismerete van az utóbbiról. Ezért is esett a választásom az ország egyik (méltán) legnépszerűbb kirándulóhelyére, a Rám-szakadék környékére. Izgalom úton-útfélen, kezdők számára is vehető akadályok és pont annyi kihívás, ami kirángathat egy remetét barlangjából. Ha minden jól megy…
Szokásos rezidenciámon, Dömösön a Danu Kempingben találkoztunk Katival (egy rábeszélés-ceremóniát követően) akcióra készen.
Indulás előtt viszont jöjjön még egy gyors felszerelés-csekk!
Rám-szakadék túra leltár:
- túrabakancs (fejenként 1 pár)
- melegítő és strapabíró túranadrág
- ujjatlan kerékpáros kesztyű (a hideg korlátok miatt)
- elemózsiatár:
- diákcsemege (1 cs.)
- banán (sok)
- fejenként 1 l víz (kulacsban)
- sült zöldségek és fasírtok a tegnap esti grillezésből
A csapat:
- Kati barátnőm, akit végre sikerült kirángatnom a home-officeból: Kezdő szintű kalandor
- Málna, négy éves tacskóm: Veterán természetjáró
- És én, Lili: bor, gasztro, sport, de mindenekelőtt kirándulás-szerelmes

Rám-szakadék túra a dömösi Danu-Kempingből és vissza.
Danu-nehézségi fok: közepes
A kempingből kiérve a Szent István király templom felé vettük az irányt, majd ráálltunk a piros jelzésre, ami a Szent István utcán visz keresztül. Aszfalt. Tökéletes bevezető az avatatlan túrázónak. A városi közeget lassan felváltotta a természet és körülbelül negyed óra múltán már a Duna-Ipoly Nemzeti Park területén jártunk. Átkeltünk a Dömösi-Malom-patakon, ahol Málna vizibalettet lejtett nagy örömünkre. Ekkor léptünk rá a Rám-szakadék tanösvényre. Elsétáltunk az egykori vízimalom mellett és további 50 percet haladtunk az ösvényen. Kati irányából méltatlankodó hangok jöttek, ahogy bogáncsoson és pocsolyákon verekedtük át magunkat, de nem tette szóvá a dolgot én pedig csak mosolyogtam orrom alatt a túra folytatásán mélázva.
Érintettük a Szentfa-kápolnát és pár perc múlva egy csodaszép faragványokkal díszített szaletlihez és egy forráshoz értünk. Meg is töltöttük a kulacsokat. Kati kimerült ábrázatát nézve úgy döntöttem, eljött az improvizált piknik ideje.
Egy napos padon elővettük többfogásos lakománkat. A zöldségfasírtok, friss gyümölcsök, zöldségek és a diákcsemege hatására útitársam arca is elégedettebb árnyalatra váltott, így folytattuk túránkat. Továbbra is a piros-sárga-zöld jelzéseket követve haladtunk a várva várt Rám-szakadék felé.
Katinak felvetettem, hogy ha megpróbálunk a lehető leghalkabban lépdelni, talán megleshetünk egy-két állatot is. Vonakodva, de végül belement a játékba és lábujjhegyen kezdtük el kerülgetni az elhullott fagallyakat. Rövidesen madárdal ütötte meg fülünket. El is indítottam a madárfelismerő alkalmazást és kiderült, hogy zöldike, csilpcsalpfüzike és meggyvágó adott koncertet. Mindig lenyűgöztek a madarak, órákig tudnám nézni és hallgatni őket. De most erre nem volt időnk, hiszen a szakadék nem vár. És Katinak is fogytán volt a türelme.
A mesebeli szurdok
Egyre hűvösebb lett a levegő, előkerültek a pulcsik a hátizsákból. Hamarosan elágazáshoz értünk. Jobbra letért a sárga jelzés de mi tovább baktattunk a piros-zöld vonalon. Ismét kereszteztük a malom patakot Málna hatalmas örömére és pár perc múlva már a Rám-szakadéknál találtuk magunkat. A Három-forrás-völgy egyszer csak egy mesebeli szurdokká szűkült. A páfrányokkal tűzdelt sziklafalak óriásként néztek le ránk. A patak elevenebb lett, hallottuk csobogását, éreztük, ahogy a hely mikroklímája párásabbá és hűvösebbé válik. Kati pedig egyre óvatosabbá.
A sártengerben lépkedve széttárt karokkal egyensúlyozott a nyomomban, miközben Málna vidáman cikázott körülöttünk. Úgy festett, mint aki egy csokifondü áldozatául esett. Kis mancsai sárgombócként csattogtak a köveken. A fém korlátok segítettek a csúszósabb, sziklás szakaszokon átkelni és miközben Kati görcsösen megragadta az egyiket, megjegyezte, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy nem nézett utána, hova is tervezem őt vinni.
Pedig a lényeg csak ezután jött: kedvenc részem, a vízesés melletti létra. Málnát hátamra vettem a kis zsákjába és úgy lépkedtünk a zubogó vízsugár mellett felfelé. Óvatosan tipegtünk a sikamlós sziklákon, erősen kapaszkodva a korlátokba. Néhol nagyon beszűkült az út, a kirándulók pedig feltorlódtak, de nem bántam, valahogy így még komikusabbnak hatott a saras balett-táncunk. Málna maradt inkább a zsákjában, onnan vakkantgatott ki néha, hogy figyelmeztessen a felbukkaó akadályokra.
A Rám-szakadék legfelső pontján három felé ágazott a forrás. A jobb oldali ösvényen folytattuk túránkat és nemsokára feltűnt a következő zöld jelzés is. Málna ekkora már kimerészkedett rejtekhelyéről és hogy behozza kilóméterhiányát, vidám vakkantások közepette futott pár kört a fák között. Egy kis lépcsősor vezetett ki minket a völgyből és hamarosan már a Makó réten találtuk magunkat.
Egy váratlan találkozó
A Júlia forrás megitatta négylábú sárgombócunkat, mi pedig maradtunk kulacsainknál, vize ugyanis nem alkalmas az emberi gyomornak. Miközben erről magyaráztam neki, Kati némán megrázta a vállamat. Az óriás bükkfák között egy szarvas figyelő szemét pillantottam meg. Egyenesen barátnőmet nézte. Egy pár másodpercig mindketten mozdulatlanul figyelték egymást, majd kecsesen továbbszökdelt a fák között. A túránk során először láttam Katit igazán lelkesnek.
Kereszteztünk egy erdészeti utat, majd egy jelzőtáblás elágazásnál áttértünk a piros jelzésre. Hamarosan kiértünk egy irtásra, ahol gyönyörű kilátás várt minket. A Rám-szakadék izgalmai után kellemes volt a ligetes, virágos rétekkel tűzdelt visszafele utunk. Ahogy a Prépost-hegy lábánál haladtunk lefelé, a dömösi prépostság romjait pillantottuk meg. Barátnőm bokáig sárosan, de mosolyogva hallgatta a közel ezeréves templom történetét, amit Árpád házi királyok építettek és földalatti részei máig épen állnak.
Nem sokkal később ismét Dömös utcáin sétáltunk. A temetőhöz hozott le a piros jelzés. Átbaktattunk a 11-es útra, amiről pillanatok alatt a kempinghez értünk. Miközben apartmanomban a sártól súlyos bakancsokat fejtettük le lábainkról Katival, rákérdeztem, mit gondolt utunkról.
„Nem volt rossz.” ami nála azt jelenti, hogy nem utoljára túrázott velem. Már csak az a kérdés, hova megyünk legközelebb.