Kati izgatottan hívott fel egyik délelőtt. Kiszemelt egy túraútvonalat a Dunakanyarban, amit mindenképpen teljesíteni szeretne. Engem választott útitársául a nemes feladatra. „Megfertőztél a kirándulás-szereteteddel! A Rám-szakadék óta minden hétvégén túrázom. Mindent fel akarok fedezni! A Spartacus-ösvény túra után gladiátorrá avatjuk egymást! Na, mit szólsz, ugye benne vagy?”
Hogy lehetne nemet mondani egy ilyen felkérésre?
Pilisszentlászló központjában találkoztunk Katival. Végigmentünk batyunk tartalmán, hogy biztosan minden meg legyen, amire a Spartacus-ösvény gladiátor hölgyeinek szüksége lehet.
Spartacus-ösvény túra leltár:
- 1 pár meleg kesztyű, sapka, sál
- Bélelt, vízhatlan nadrág és kabát
- Extra pulóver
- Extra zokni
- Túrabakancs
- Csúszásgátló feltét a bakancsra
- Elemlámpa (ha belecsúsznánk a sötétedésbe)
- Víz és forralt bor termoszban
- Szendvicsek, banán és Kati verhetetlen sütőtökös pitéje
Danu nehézségi fok: Közepes (fagyos időben nehéz)
Rövid izület átmozgató bemelegítés után a zöld sáv jelzést követve elhagytuk a falu utcáit. Hosszan elterülő legelők, dűlők mellett haladtunk el és hamarosan beértünk az erdő óriásai közé. Egy útelágazáshoz vezetett az utunk, a Spartacus-ösvény túra kezdőpontjához.
A kihelyezett tábla felhívja a túrázók figyelmét az útvonal veszélyeire, melyek jeges, havas időben állnak fenn. Kellemes időben különösebb nehézség nélkül végigjárható az ösvény. Nincsenek megterhelő szintkülönbségek, veszélyes útszakaszok. A fagyos tájat felmérve, egy aggodalmas pillantást váltottunk Katival. De rajtunk nem fog ki egy kis jég. Kortyoltunk egyet az erőt adó fűszeres forralt borból, és megkezdtük kalandunkat.
Jeges utak, mesés kilátás
A zöld sávot követve alig észrevehetően emelkedő ösvényünk kanyarogva ölelte a hegy vonulatait. A gyönyörű útvonalat 2015 óta járhatják túrázók. Előtte vadásztársaságok zárt területe volt.
Az Öreg-Pap-hegy hatalmas bükkfái között megtisztelve éreztem magam. Jéghideg sziklák ücsörögtek az ösvény mellett. Az egyik kanyarulatban megpillantottuk az alattunk kígyózó Dunát, amint a Börzsönyt és a Visegrádi-hegységet fonja át. Rövid pihenő után felvettük bakancsunkra a csúszásgátlót, mert többször megvicceltek a csúszós sziklák eddigi utunkon.
Feljebb kanyarogtunk az ösvényen és rövidesen még nagyobb látószögben csodálhattuk az alattunk húzódó Dunakanyart. Már a Hegyes-tető és Dobogókő vonulatai is megmutatták magukat. A kilátót elhagyva az ösvény ismét a fák közé kalauzolt minket. Egy erdészeti úton bandukoltunk, amikor Kati megpillantotta a jobbra leváló kis ösvényt, ahol az egyik fán ott díszelgett a zöld sáv jelzés. Elhagytuk hát a széles autóutat és követtük a jelzést.
Támad a hideg, de nem adjuk fel
A fák valamelyest lefogták a meg-meglibbenő fuvallatokat, aminek nagyon örültünk. Elhatároztuk, hogy kicsit gyorsítunk a tempónkon, hogy ne fázzunk. De bevetettük a titkos fegyverünket is, az erőt és meleget adó forralt bort.
Egy rövid szakasz erejéig újra rátértünk a korábban elhagyott erdészeti útra, de pár perc múlva egy elágazásnál balra letérve ismét elhagytuk azt. Keskeny, dzsungeles útszakaszon meneteltünk sűrű léptekkel pirosra fagyott orrú barátnőmmel. Egy patakot keresztezett utunk, amin egy kis fa híd segített átt minket. Nem sokkal ezután ismét útelágazáshoz értünk.
Jobbra a zöld kereszt, balra a zöld sáv folytatódott. Ha jobbra érünk le, rövidesen az Ördögmalom Étteremnél találjuk magunkat. Ám mi a nehezebb utat választottuk, bármennyire is csábított egy gőzölgő tál leves gondolata. Balra követtük tehát a zöld sáv jelzést.
A pánik markában
Egy széles, kikövezett úton haladtunk, amikor Kati elkezdett egyre jobban reszketni. Feltűnt, hogy már egy ideje nagy csöndben sétál mellettem. Próbáltam viccekkel kibillenteni komor hangulatából, de nem igazán sikerült.
Egyszer csak váratlanul felkiáltott: „Nem érzem a lábujjaim! Lili, szerintem hipotermiám van! Most már a fülemet se érzem!” Gondterhelt arckifejezéssel nyuszi módjára elkezdett ugrálni körbe-körbe. Próbáltam visszafogni, de nem bírtam, elnevettem magam a komikus jeleneten. Kati elhadarta, hogy milyen komoly veszélyt jelent a hipotermia és hogy rengetegen belehaltak már egy ilyen súlyos kihülésbe.
Ahogy magyarázott, egyre jobban beleélte magát, úgy éreztem muszáj tennem valamit. Átöleltem és elkezdtem karjait és hátát gyors simitásokkal felmelegíteni, majd forró levegőt fújtam a tarkójára. A rituálét egy nagy bögre forralt borral zártam. Ekkor jutott eszembe, hogy a nagy menetelésben elfelejtettünk enni. Katiról pedig köztudott, hogy (a hipochonder hajlama mellett) az éhség is erősen ki tudja billenteni egyensúlyából.
Gyorsan a kezébe nyomtam egy három sajtos, tökmagkrémes, zöldségekkel teli pakolt szendvicset és magam is nekifogtam egynek. Az első falat után hatalmas nevetésben törtünk ki.” Úristen de éhes voltam!” Nevette Kati. Hálálkodott egy sort a szendvicsért és a melegítő szertartásért, majd visszaváltozott a lelkes, mosolygós Kativá, akit úgy imádok.
Bánya-tetői-kilátó
Újult erővel folytattuk hát az utunkat és hamarosan egy hatalmas mezőre értünk. Egy tábla jelezte, hogy egyenesen haladva 20 perc múlva Visegrádra érünk. Balra viszont egy kacskaringós utacska elvezet a 2015-ben épült Bánya-tetői-kilátóhoz.
A szendvicseknek és a forralt bornak hála elég energiát éreztünk magunkban a kitérőhöz. Balra indulva utunk hullámvasútként vitt fel-le, aminek még örültünk is, mert a felfelé kapaszkodásban végre a lábujjaink is felmelegedtek. Egy Y-elágazásnál jobbra letértünk és néhány lépés múlva már a Bánya-tető rétjén találtuk magunkat. Ott magasodott előttünk a kilátó is. A 11 méteres fa épület nem bizonyult elég magasnak ahhoz, hogy igazán meszire ellássunk, de Visegrád mesés fellegvárát megcsodálhattuk.
A mezőről balra továbbra is a zöld sáv jelzésen folytattuk túránkat Visegrád felé. Sűrű erdős szakaszok és tágas mezők váltották egymást utunk utolsó szakaszában és egyszer csak a messzeségben megpillantottuk Visegrád házikóit.
A titkos kilátó és a túra-záró napozás
A murvás utat balra elhagytuk egy kis füves ösvényért, mert Kati egy természetjáró csoportban olvasta, hogy van ott egy eldugott kis kilátó, amit érdemes útba ejteni.
Megcsodáltuk a tekergő Dunát és Visegrád barátságos utcácskáit, majd visszakanyarodtunk a széles, murvás útra. Balra haladva a zöld jelzésen hamarosan már a házak között jártunk. A jelzés tovább kalauzolt minket az 1848-as emlékműhöz, majd a Széchenyi utcán haladva eljutottunk a város központjába.
Még mielőtt buszra szálltunk volna, megálltunk a téren, napoztatni az arcunkat. A már lemenni készülő nap felmelegítette fagyos fülünket és orrunkat, amíg elfogyasztottuk a maradék uzsonnánkat. Bár elfáradtunk a kalandos túra alatt, mindketten egyetértettünk abban, hogy hatalmas élmény volt.
A majdnem-hipotermiával, a sűrű erdőkkel, a kígyózó ösvényekkel és a tökmagkrémes szendviccsel együtt ez a Spartacus-ösvény túra így volt tökéletes.
